Album Review – Ironbound
Az Overkill az egyik legrégebbi thrash metál együttes, bár nem a “Nagy négyes” tagja, mégis nagyon sokban meghatározza a stílusirányzatot. Én annyira nem ismerem az együttest, de egy jó kis thrashes Megadethes albumot vártam és nem csalódtam.
Számlista:
1. The Green and Black – 8:12
2. Ironbound – 6:33
3. Bring Me the Night – 4:16
4. The Goal Is Your Soul – 6:41
5. Give a Little – 4:42
6. Endless War – 5:41
7. The Head and Heart – 5:11
8. In Vain – 5:13
9. Killing for a Living – 6:14
10. The S.R.C. – 5:08
Az Irondbound a lemez címadó dala és méltó is erre. Egyből megcsap a dob kemény tripletjei, a fő riffnek megint érdekes hangkészlete van, amitől nagyon sajátos lesz. A verse itt is a fő riff egy variációja. Az albumról ennek a dalnak a szövegét találtam a legemlékezetesebbnek, egész jól variálják, de mégis kb. ugyanaz, mint ez a bridge résznél is hallható, ahol természetesen a gitár is jó thrash-es ritmust játszik, elég indulószerű ettől. Aztán egy kicsit ellazulhat a hallgató, mert belép az akkusztikus gitár és egy érzelmes szóló. Elég furcsa csikorgások vannak benne néhány helyen, amitől nagyon egyedi lesz, mert azt azért gondolom, hogy nem volna hagyták benne, ha nem direkt lenne. Aztán jön egy keményebb rész, aminél már klasszikusabb metálos szóló van. Aztán verse, chorus és vége.
Kemény dob, aztán egy hagyományosabb, Kill em All-os heavy-s riff, ezzel kezdődik a Bring Me the Night. Jó kis speed metálos hangulata van, de még így is ütős szám. A szólóban már nem annyira hagyományos, elég nyugtalanító stílusú, ami már inkább a thrash metálra jellemző. Sok érdekeset nem lehet mondani a számról, csak annyit hogy nagyon jó, ragaszkodik a heavy metál formaságához.
Megint akkusztikus intró, aztán érdekes módon egy teljesen más ritmusú riff hangosodik fel, az akkusztikus gitár meg fokozatosan elhalkul. A The Goal Is Your Soul-ban is jó kis riffek vannak, hallhatunk egy újféle énekhangot is a háttérben, bár nem tudom, hogy ez a fő, vagy háttérénekes. A hot damnation résznél a refrénben valamiért mindig mosolygok, nem tudom miért. Az akkusztikus rész aztán megint visszatér az átvezető részben, aztán egy kifejezetten Megadeth-re hajazó riff, amit emlékezetem szerint a Trust-ban hallottam.
Megint egyből elindul a következő dal, ezt már szeressük. Jó kis headbangelős a fő riffje a Give a Little-nek, amellett pedig sok tipikusan thrash-es riff van a refrén az viszont nem annyira, inkább ilyen ökölpumpálós-éneklős stílusú. Az átvezető rész aztán lelassul, ami szerintem még keményebben is hangzik, mintha gyorsabb lenne. A szóló után hallhatunk egy másik énekhangot is, aki egyébként a refrénben énekli a páratlan sorokat. Nem csak Bobby Ellsworth tud tehát énekelni az együttesben.
Az Endless War nem egy különleges szám, nem különösebben dallamos, de nem lehet a ritmusgitárt sem kiemelni benne. Aztán már a 2. refrén után kezd kialakulni egy sajátossága, egy fokkal jobb, mint a többi része , a szóló pedig jól keveri a technikát mind gyorsaságilag, mind hanghasználatilag. Ezután egy jó kis dallamosabb riff, amit szerintem többet is használhattak volna, mert ez nem olyan jellegtelen, mint a fő riff.
The Head and the Heart. Megint egy akkusztikus intró, mint mondtam, ez mostanában nagy divat. Aztán egy kemény verse jön, egy enyhén hörgős hanggal. Ehhez képest a refrén alatt nem ilyen sötét hangulatú riff van, ami jól ellensúlyozza a hangulatot. Az átvezető itt is a fő riff, csak kicsit átváltoztatva, igazi Slayeres hangzásúra. A szóló kicsit elüt az előtte lévő részekről és nem is olyan jó igazából.
Az In Vain elején nagyon kemény dobmunka van, aztán megint egy oldszkúl thrash riff, ez már inkább Megadeth-es, a Bring Me the Nighttal ellentétben. Aztán egy tipikus verse, semmi kiemelendővel. A refrénre begyorsul a szám, ami alatt mind a dob, mind a gitár nagyon jól hangzik, főleg amikor fölpörög a lábdob. Igazi falbontó szám.
A Killing for a Livingben azt hittem eleinte, hogy itt is a második énekes énekel, de aztán többszöri hallgatásra rájöttem, hogy ez is Bobby. Tényleg nagyon sokféle módon tud énekelni. A ritmus egyébként egy részen a Helloween című számra emlékeztet, az azonos nevű együtestől.
Az utolsó szám a The SRC (Subterranian Resistance Cult) megint az első kettőre hasonlít stílusában, gyors, de nem egysíkú. Tempójára sem gyors, pedig azért fölrázhatnák a hallgatót egy kicsit így az album végére. Vagy egy lassab számor rakhattak volna elé.
Összegezve tehát egy nagyon kreatív album ez, még a thrash metál keretein belül. Valami ilyesmit vártam, mikor először hallgattam az albumot, bár azért a sok akkusztikus intró tényleg felesleges. Meg az is elég nagy baj, hogy a hangszerek szintje nincs jól kiegyensúlyozva. Sok helyen hangosabb a gitár, mint az ének és ez számomra zavaró is. De ennek ellenére az album zeneileg nagyon jó.
Végszó: 9/10
Amit érdemes meghallgatni: Ironbound, Bring Me the Night, In Vain
Heti Awesome – Civilization
A héten jött ki a Civilization széria sokak által várt ötödik része. A játék alapjaiban megváltozott, sok új funkció van, régebbiek (mint pl. a vallás) pedig eltűntek. Ennek ellenére a kritikusoktól nagyon jó pontszámokat kapott. Nekem még nem sikerült játszani vele, de attól még a sorozat az egyik kedvencem.
Egy olyan játék sincs, ami ekkora szabadságot ad a birodalmad irányításában. Akár az egész történelmes újraírhatod. A gízai piramisok Londonban? Lehetséges. A németeknek a zsidó a nemzeti vallása? Lehetséges. Az aztékok atombombával irtják az amcsikat? Lehetséges. Ebben a játékban tényleg azt csinálsz amit akarsz, és ez az igazi varázsa. Ahány játékot játszol, annyiféleképpen folynak le az események a játék sajátos történelmében.
Heti Awesome – Invisimals
Amint azt az Index videójában is láthatjátok, ez egy PSP-re készült innovatív kis játék, amiben egy kamerát és egy különleges “kartonlapot” használva bármilyen felületen harcolhatnak 3D-ben a mindenféle szörny. Persze nem fog tényleg megjelenni, hanem csak a képernyőn láthatók, de azon belül nagyon valószerű hatása van az egész játéknak. Csak kár, hogy a technológia a játékban nem éri el teljes potenciálját. Szóval pl. milyen jó lenne már, ha észlelné a különböző tereptárgyakat, vagy ha egyáltalán nem kellene hozzá az a lap. Más dolgokra is lehet használni ezt a technológiát, mint játékok, bár ezt nem részletezem, csak annyit mondok, hogy japánoktól várható volt, hogy megjelenik ilyen egy ilyen stílusú tamagochi.
Album Review – To the Metal
Itt az ideje elkezdeni végre végignézni az idei albumokat, ha egyáltalán el akarok jutni a végéig. Kezdjük tehát január egyik nagyobb albumával, To the Metal a Gamma Ray-től.
A német power metál egyik legnagyobb együttese, az ex-Helloween tag Kai Hansen alapításával. Elmondása szerint az album címe onnan jött, hogy manapság a metálban mekkora egyetértés van és az egyes alstílusok szeretői nem utálják egymást, összetartás van közöttük (ezt persze megcáfolhatjuk, ha fölnézünk youtube-ra például). Egy igazi Gamma Ray albumot vártam, de nem teljesen azt kaptam, amit akartam. Nézzük tehát.
Számlista:
1. Empathy – 5:04
2. All You Need to Know – 4:00
3. Time to Live – 4:48
4. To the Metal – 5:29
5. Rise – 5:05
6. Mother Angel – 5:20
7. Shine Forever – 3:53
8. Deadlands – 4:23
9. Chasing Shadows – 4:23
10. No Need to Cry – 5:56
Az album lassan kezdődik tiszta gitárral, majd a gitárok hirtelen zúdulnak ránk az Empathy című számban. Szomorú hangulatú szám, aminek a témája No Need to Cry-hoz köthető, de erről később. A refrénnek egy érdekes pulzálása van, amitől igazán sajátos szám lett. Sajnos Kai Hansen ebben a számban nem ereszti ki igazán a hangját, így első hallgatásra az ember azt hiheti eljárt felette az idő. Stílusilag is más, mint a régebbi Gamma Ray számok, mert kevés lead futam van benne.
Az All You Need to Know már egy energikusabb szám, egy kis Kopriklaani-ra emlékeztető riff után kemény thrash metál-szerű gyors ritmusgitár következik. Ez aztán egy átvezetővel lelassul picit, a refrén pedig már inkább tipikus heavy metálos kvintakkordok. Egy ismerős hangot lehet felfedezni egyébként itt: Kai Hansen régi zenésztársa Michael Kiske is énekel a számban. A német metálegyüttesek nagyon sokszor vendégzenészkednek, pl. Hansi Kürsch is hallható egy Gamma Ray számban, Hansen pedig egy Blind Guardian számban, szóval egymásnak segítenek. Eddig nem rossz az album, de nem igazán érezni, hogy ez tényleg Gamma Ray lenne.
A következő szám, a Time to Live már talán mondható közelinek hozzá, a közepes sebességű kétgitáros bevezetővel, technikás ritmusgitárral. Szövegileg is sokkal power metálosabb, de mégsem Gamma Ray, hanem a Helloween-re emlékeztet, ami főleg a refrénnél hallatszik. Tisztára mintha az I Want Out-ot hallgatnám, csak azért kicsit mélyebb hangon. Végre egy jó kis szólót is hallhatunk ebben a számban, majd utána egy kis neo-klasszikus csembaló-átvezetőt.
Az album címadó száma következik, a To the Metal. Igazi, kemény heavy metál himnusz, ami a Manowar-t juttatja az ember eszébe. Persze a riffek itt komplexebbek az átlag Manowar számnál, de azért nem esnek túlzásba. De persze nem is az a szám lényege, inkább hogy énekeltesse a közönséget.
A Rise című szám tiszta gitárral kezdődik, egy jó kis dallammal, ami epikus távlatokba csap át hirtelen, majd mehet a pörgős dob alá. Végre ez egy igazán Gamma Ray-es szám, többsávos énekkel, gyors ritmusgitárral. Igazi forradalmi hangulatú szám, nem csak a szövegével, hanem a szám egész hangulata és hullámzása is ilyen, ezzel is a régebbi számok hangulatát idézve. Egy gyors szólópárbajt is hallhatunk, ami dallamos futamba megy át, majd egy kis tremolózással visszatér a refrénhez.
A Mother Angel olyan, mintha maradék lenne az előző Land of the Free II albumról. Hangulata és témája nagyon hasonlít, és még meg is lehetne magyarázni kihagyását azzal, hogy egy nagyon hasonló szám volt azon az albumon. Ez tehát egy lassabb, patetikusabb szám, hogy le tudjon nyugodni az ember a Rise pörgése után és felkészítsen a következő számra.
A Shine Forever egy jó kis basszusdallammal kezdődik, majd becsatlakozik a gitár, egy eléggé sötét, szinte death metálos riffel. Ráadásul ezen felül Kai Hansen elővette a szinte sikítóan magas hangját. Végre használja, ha már van neki az a jó egyedi hangszíne és nagy hangtartománya. A refrénnél hangulatváltás van, az már inkább ilyen ugrálós-dallamos, lazább. A második verse résznél a sikítása mellé becsatlakozik egy mélyebb, érdesebb hanggal, tehát igazán keményre veszik a figurát. A szólócsatához megint a basszusgitár vezet, bár ebben nem vagyok biztos, mert elég érdekes hangzása van.
A Deadlands-ben a főszerep nem a gitáré, helyet kap a billentyűs is, de azért pont jól mérték ki a két hangszert jelenlétét a számban. Egyébként ennek a számnak a legjobb szerintem a szövege. Olyan igazi regélős power metálos, mint ahogy a refrén is tipikusan Gamma Ray-es itt is. A szóló itt is kemény és gyors és igazából nem is tudtam eleinte megmondani, hogy billentyűn, vagy gitáron játsszák, az érdekes hangszíne miatt, de azért többszöri meghallgatás után találtam árulkodó jeleket, hogy gitár.
Utána következik a Chasing Shadows. Elég érdekes a szám intrója, midi hangokkal próbáltak volna orkesztrát szimulálni. Nem tudom, hogy csak vicc-e, vagy valamiért így akarták/tudták megoldani, de azért egyedi lett tőle a szám. Jó kis dallamos szám, mégis technikás és az albumról szerintem ennek van a legjobb szólója, ami alatt minimalisztikus gitárdallam meg, nehogy elvonja a figyelmet a technikás és gyors szólók alól. És végre itt már TÉNYLEG egy billentyűszóló is van.
Elérkeztünk az album utolsó számához, a No Need to Cry-hoz, amit a basszeros, Dirk Schlächter írt apja haláláról. Ezért mondtam, hogy az Empathy ehhez a számhoz köthető, mert az szerintem Kai empátiájáról szól Dirk részére. A szám lassabb, kicsit balladisztikus hangulatú, egy helyen pedig még Dirk is megpróbál énekelni. Azt nem igazán mondanám, hogy sikerül neki, de azért a lelkesedése értékelendő.
Összességében tehát a To the Metal egy jó metálalbum, ami megszerettetheti a power metál stílust azokkal, akik nem lelkesednek érte, de ezzel egy időben nem teljesen olyan, mint amire a Gamma Ray rajongói számítottak.
Végszó: 7/10
Amit érdemes meghallgatni: Time to Live, Rise, Chasing Shadows
Heti Awesome – Super Mario Crossover
A Super Mario Bros. című játékot mindenki ismeri, vagy csak hallottak róla, vagy akár játszottak is vele (eredeti, vagy olyan sárgakazettás kínai másolattal). Biztos sokan elképzelik, hogy milyen lenne, ha egy játék főszereplőjét más környezetbe raknánk. Hát, most lehetőség van arra, hogy a régi NES-es játékok főszereplőivel vigyük végig a Super Mario Bros.-t, egy flash játéknak, a Super Mario Crossover-nek köszönhetően. Mario mellett többek között Linkkel, Samusszal és Simon Belmonttal üthetjük/lőhetjük a Goombákat és Koopákat. Ráadásul nem csak úgy belerakták a karaktereket, aztán kész van, hanem rajtuk is működnek a játék powerup-jai, tehát eleinte nem kapjuk meg a szereplőnk összes erejét, hanem a gombával és tűzvirággal kell fölfejleszteni őket. Ráadásul van save funkció is a játékban, szóval nem kell egy ülés alatt végigvinni. Már csak az lenne jó, ha nem csak a Mario játékok pályáin lehetne játszani, hanem mondjuk a Contra, vagy Castlevania pályákon is, bár azokat már valamivel nehezebb lenne megcsinálni.
http://supermariobroscrossover.com/
Heti Awesome – Klingonok az interneten
A Star Trek, az egyik (ha nem a) legnagyobb fanbase-szel rendelkező Sci-fi sorozat. A sorozat a hatvanas években kezdődött, azóta több széria és film is napvilágot látott, valamint több millió rajongót szerzett magának. És persze a rajongók mindent képesek megcsinálni annak érdekében, hogy a lehető legjobban magukénak érezzék a sorozatot és hogy ők legyenek a lehető legnagyobb rajongói. A sorozatban több idegen faj is szerepel; a romulánok, a vulkániak és a klingonok. A készítők a klingon nyelvet ki is dolgozták, nyelvtani szabályokkal, sok szóval, tehát aki akar, az akár meg is tanulhat klingonul és a nyelv használatával szörfözhet a neten. Itt van például a Google klingon verziója.
Egyébként a Wikipédia földgömb logóján egy klingon R betű található a jobb fölső sarokban.
De az elvetemült Star-trek rajongóknak ennyi nem elég, megjelent már klingon nyelven Shakespeare Hamlet-je is, ami eddig a leghosszabb klingon nyelvű szöveg. Ráadásul a könyv szerint a történet eredetileg is klingon volt, az írója pedig egy bizonyos Wil’yum Shek’sper, a tévhit, hogy igazából ember írta a történetet csak a reneszánsz korban kezdett elterjedni, amikor a Bolygók Egyesült Föderációja propagandakampányt indított a klingonok ellen. Hát nem semmi. Egy részletet a műből itt lehet megnézni.
Agymenés
Az utóbbi egy-két héten elég sok érdekes videót volt szerencsém megnézni, berakok ide is egy párat, hadd folyjon szét az agyatok nektek is.
Kezdjük egyből Verka Serduchkával, az ukrán Lady Gagával. A zenéje mintha egy ukrán népzenekart kértek volna meg, hogy egy rave-ben játsszanak, a szövegek több nyelven vannak, a kinézet pedig…hát…egyedi. Érdemes figyelni a két pasit (?) ahogy táncolnak.
Jack Black szó szerint egy sokoldalú színész. Megértem én, hogy a gyerekeknek bővíteni kell a szókincsét, de azért a “dicsőséges oldalak és észbontó szögek” már kicsit sok. Ja és a végén olyan, mintha be lenne lőve.
Hangjával Ronnie James Dio-t, hajlékonyságával pedig Jim Carrey-t szégyeníti meg ez az amerikai fiú. Kár, hogy nem nyert semmit.
Ez pedig szimplán nem teljesen százas.
Az emberiség ismét bebizonyította felsőbbrendűségét minden más faj fölött.
Friss kommentek